Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Interjú Faragó Zoltánnal, Old Boys csapatunk gólkirályával

2015.08.22

 

 

sam_9853.jpg

 

- Esetedben nem érdemes megkérdeznem, hogy miként kerültél kapcsolatba a labdarúgással, mert édesapád miatt adott volt a helyzet. A futball karriered szempontjából áldás, vagy átok egy válogatott labdarúgó gyermekének lenni?

- Valóban nem volt nehéz megismerkednem a labdarúgással, már 6 éves korom körül jártam Kispestre édesapámmal az edzésekre, meccsekre, szorgalmasan szedtem a labdát a játékosoknak, később, amikor kilenc éves lehettem, akkor pedig néhányszor beálltam az előkészítő csapatba, akkor így hívták azt a korosztályt. Átoknak semmiképpen sem mondanám, hogy egy válogatott labdarúgó gyereke vagyok, sőt nagy büszkeséggel tölt el, hogy nemcsak mint kiváló kapusra emlékeznek, hanem egy nagyszerű emberre is, aki mindig, mindenkinek segített, akinek csak tudott, Ő viszont soha nem kért szívességet senkitől, a maga erejéből jutott el oda, ahova. Nem utolsó sorban a legjobb édesapa is, akinek mindig, minden körülmények között a családja volt a legfontosabb, többek között a szülei miatt tért haza 1957-ben a Honvéd illegális dél-amerikai túrájáról. Az, hogy mekkora játékosok voltak ők, csak akkor kezdett tudatosulni bennem gyerekként, amikor nem tudtunk az utcán, a vásárcsarnokban, vagy a Honvéd pályán úgy végigmenni, hogy jó páran ne veregették volna meg a vállát, vagy fogtak volna kezet vele. Hatalmas tartását, és a Honvéddal való kapcsolatát mutatja, hogy amikor 1963-ban, 31 évesen lehetetlenné tették, hogy eligazoljon, nem szólt egy szót sem, hanem beállt a sorba és megkezdte az edzői munkáját. Gyerekként ő volt az én hősöm, a példaképem. Itt egy kicsit visszakanyarodnék a válogatott labdarúgó gyereke „státuszhoz”. Gyerekkoromtól végigkísért egy nagyfokú önbizalomhiány, bénultság érzés, ami abból adódott, hogy mindig azt gondoltam, mindenki engem néz, elemez, hogy apámhoz hasonlít. Sokszor mondta, hogy „Fiam én kapus voltam, te meg mezőnyjátékos vagy, játsszál jókedvvel, ez egy játék, és először magadat kell legyőznöd, magadban kell tisztázni a dolgokat, magaddal foglalkozzál, ne mással!” Sajnos ez nekem soha sem sikerült, egyes volt válogatott labdarúgók gyerekeinek viszont igen. Ami a képességeket illeti, talán a gyorsaságom és a rúgó technikám átlagon felüli volt, lelkileg és mentálisan viszont nagyon gyenge voltam. A legnagyobb „probléma” viszont az volt, hogy abban az időben mindenünk megvolt, elintéztek helyettem sok mindent, a tenyerükön hordtak a szüleim, nem voltam rákényszerítve semmire, nem kellett megküzdenem semmiért. Úgy is mondhatnám, hogy „jóllakott” voltam, vagy „rosszul szerettek”. Akaraterő, szorgalom, elszántság, kitartás, rengeteg gyakorlás, a jó értelemben vett éhség nélkül pedig a legjobb képességek sem érnek sokat.   

 

farago.jpg


- Mely csapatokban játszottál utánpótlás, majd felnőtt labdarúgóként, s mely sikerekre vagy a legbüszkébb?

- Ahogy említettem, a Honvédban kezdtem, aztán 1979-től egy évig Mozambikban éltünk, ahol édesapám edzősködött. Ott elkezdtem teniszezni, és annyira jól ment, hogy javasolták, hogy itthon is folytassam. Fél évig jártam is szorgalmasan, de akkoriban még nagyon gyerekcipőben járt az egyéni oktatás, és különben is győzött a nagyobb labda iránti vágyam, így visszatértem Kispestre. Azután következett a híres Úttörő Stadion, ahol kifejezetten jól éreztem magam, nagyon erős csapatunk volt, bajnokságot is nyertünk. Az ottani vezetők jó kapcsolatokat ápoltak külföldön, ennek köszönhetően jártunk Svájcban, Velencében, és Montpellier-ben is, ami azokban az időkben nagy dolognak számított. Mivel csak serdülő korosztály volt a „Stadionban”, ezért harmadszor is visszatértem Kispestre, ahol az „ifi II-ben édesapám lett az edzőm. Az apai szigorról csak annyit, hogy egyszer a szombati bajnoki előtti pénteken a megengedett este tíz óra helyett tizenegyre értem haza, ezért öt hétig nem játszottam. Mivel az „ifi I. kerete erős volt, valószínű, hogy kevesebb játék lehetőséget kaptunk volna, ezért többedmagammal átigazoltunk a BKV-Előrébe, innen vonultam be katonának. A katonaság alatt a Honvéd Nógrádi SE-ben futballoztam, ez egy BLSZ II-es csapat volt, majd az 1990 februári leszerelésem után jelentkeztem az Előrénél, nyáron pedig atyai javaslatra megjelentem a Pénzügyőrben, ahová le is igazoltak egy próbajáték után, és úgy gondolom, hogy hamar befogadtak annak ellenére, hogy az egyik legfiatalabb voltam. Jó játékosok, igazi csapatszellem jellemezte a társaságot. Korábban sokat nem tudtam a csapatról, csak annyit, hogy aránylag közel lakunk a pályához, a kis Bozsik is ott játszik, a kis Bozsik meg közel lakik hozzánk. smiley

Ebből az időszakból egy legendás történetet ideszúrnék: Vatai – Faragó csatársorral készülődtünk egy mérkőzésre. Akkor még létezett a filmgyár a Ditró utcában, és természetesen a labdafogó háló ellenére sok labda ott landolt. Melegítettünk rendesen, elég sokan voltak a lelátón. Apám nem sok meccsre jött ki, de akkor éppen ott volt. Bekiabált a pályára, hogy „Zolika figyelj rám!”, ekkor kicsit elhalkult a morajlás. Megálltam egy pillanatra, és szóltam, hogy „Igen, figyelek.” Ekkor a következőket mondta: „Bátran lőj kapura, nem baj, ha célt tévesztesz, egy másik utcában álltam meg a kocsival.” Mondanom sem kell, felnyerített vagy négyszáz ember.

 

img731tm.jpg

Alsó sorban jobbról a második


- Hogyan kerültél másodszor is a Pénzügyőrhöz?

- Annyit javítanék, hogy most harmadszor tartozom a csapat kötelékébe. Miután 1992-ben megnyertük az NB III-as bajnokság Duna csoportját, akkor megköszönték az addigi játékomat. Ezután, ha jól emlékszem, fél évig a Sörgyár csapatánál voltam, aztán a Malévhoz igazoltam, ahol jól éreztem magam. Ha az emlékezetem nem csal (de lehet, hogy igen, olyan rég volt), akkor ezután a Pénzügyőrben edzettem, és Dabason játszottam, majd Bozsik Peti szólt, hogy kellene neki egy csatár, és így kerültem vissza másodszor mint játékos. Gondolom ez a fél évem sem sikerülhetett annyira fényesre, egyesek szerint, annak ellenére, hogy egy, a bent maradás szempontjából fontos meccsen két gólt szereztem, pont korábbi csapatom, a Malév ellen, hiszen ismét elköszöntek tőlem. Tehát most harmadszor vagyok a Pasaréti úton, immáron más szerepkörben, de már most elégedett lehetek, hiszen időben túlszárnyaltam az előző két tagságom idejét.
- Te vagy a masszőr, a szertáros és mosodás, emellett fontos szereped van abban is, hogy remek a hangulat az öltözőben, s ha úgy hozza a sors, akkor életet is mentesz. Honnan van ennyi energiád?

- Az energiám nagy részét a fantasztikus feleségemnek köszönhetem, aki elég sok terhet levesz a vállamról, illetve a három csodás gyerekemnek, akik próbálnak fiatalon tartani, és én vagyok a „laza” apukájuk. De a felnőtt csapat tagjai is motiválnak és erőt adnak, hiszen közöttük vagyok nap mint nap, nem hagynak eltunyulni, néha beállok közéjük játszani, vagy végigcsinálom az edzést velük, próbálok dacolni az idő múlásával, sajnos egyre kevesebb sikerrel. Szoktam is mondani viccből, hogy én többet mozogtam, mint ők, mert masszíroztam edzés előtt, bedobtam pár adag mosást, kiteregettem, összeraktam a szerelést, és még edzettem is velük. Azért egyre sűrűbben előfordul, hogy az edzés, vagy meccs után igencsak nehezen „közlekedem” pár napig. De hát ezt a csodálatos sportágat nem lehet abbahagyni. A hangulattal kapcsolatban úgy gondolom, hogy az mindig remek volt a Pénzügyőr öltözőben, ehhez próbálok hozzátenni egy keveset. Az életmentésről pedig annyit, hogy jókor voltam jó helyen, örülök, hogy tudtam segíteni. Egyébként az azóta megszüntetett „D” licenszes edzői papírom is megvan, ezért amikor az időm engedi, akkor még edzést is szoktam tartani gyerekeknek, akiket, ha szeretnének igazolt játékosként szerepelni, akkor a PSE utánpótlásába próbálok irányítani.
- A Pénzügyőr SE Öregfiúk és Old Boys csapatával az elmúlt bajnokságban két aranyérmet is szereztél, s 19 meccsen lőtt 20 góllal te lettél az Old Boys III. osztály gólkirálya. Felidéznéd egyik találatodat?

- Az Öregfiúk csapatában csak egy meccset játszottam a bajnokságban akkor, amikor a csapat nagy része külföldön tartózkodott. Sajnos vereséget szenvedtünk, igaz később megóvták a meccset, és megkaptuk a három pontot. Ezúton köszönöm Scodnik Balázsnak, hogy az éremosztásnál rám is gondolt. Hogy pontosak legyünk, az Old Boys-ban 21 gólt szereztem, csak egyet másnak írtak be. smiley Nehéz felidézni egy találatomat a huszonegyből, mert mindegyik megismételhetetlen bombagól volt. Ezek nélkül semmire sem ment volna a csapat. Na, jó, csak vicceltem….mondhatnám….de komolyan gondoltam. Tréfát félretéve, azt hiszem, hogy a második, vagy a harmadik fordulóban, látva az erőviszonyokat, már egy kicsit ideges voltam, hogy még nem találtam be a kapuba. Cselezgettem a baloldalon, megtoltam a labdát befelé, és a tizenhatos sarkáról kilőttem a hosszú felső sarkot. Nemrég kint jártam a Kőér utcában, egy embert láttam tapsolni, azt mondta, hogy még mindig a gólomat ünnepli. laugh

 

sam_1975.jpg


- Az Öregfiúk és Old Boys csapatunk is szintet lépett. Milyen eredményt vársz a nemsokára kezdődő bajnokságban?

- Véleményem szerint az Öregfiúknak ebben az évben a tapasztalatszerzés lesz az elsődleges célja, masszív csapat, vagyis úgy gondolom, hogy biztosan bent maradnak a kiemelt bajnokságban. Azt már csak zárójelben tenném hozzá, hogy velem a bajnoki címet is meg lehetne célozni, de többet nem ajánlom fel a szolgálataimat. laugh laughlaugh

Az Old Boys csapattal kapcsolatban pedig osztom Bede Zsolt véleményét, mégpedig azt, hogy az élmezőnyben kell végeznünk. „Fiatal” csapat vagyunk ebben a bajnokságban, ha erős összeállításban tudunk pályára lépni hétről-hétre, akkor még azt is el tudom képzelni, hogy jövőre a legmagasabb osztályban szerepeljünk. Nem hiszem, hogy ebben a korosztályban bárkitől is félni kellene, az meg egyenesen bíztató, hogy ha innen kiöregedünk, akkor jöhet a veterán bajnokság, ha kapunk majd kimenőt az idősek otthonából.

És hogy miért nyilatkozom ilyen magabiztosan? Talán azért, mert későn érő típus vagyok, lélekben mostanra sikerült megerősödnöm egy kicsit 45 éves koromra, és talán már gyengébben vetül rám egy csodálatos kapus árnyéka, ami fiatalon még teljesen beborított!!!

Ha esetleg fiatalabb „barátaim” is olvassák ezt a beszélgetést, akkor ajánlom nekik az első kérdésedre adott válasz utolsó mondatát. Nyilván nálam sokkal hozzáértőbb emberek is elmondták már sokszor ezeket a gondolatokat, és bár úgy gondolom, már soha nem fog úgy tündökölni a labdarúgásunk, mint egykoron, de hátha egy volt válogatott gyerekének a szájából is másként hatnak a fenti mondatok. Nekem megadatott, hogy párszor játszhattam a Honvéd öregfiúkban 50-60 éves játékosokkal. Hatalmas tudással rendelkeztek, ami meglepő szerénységgel párosult. Fel kell emelkedni a számítógép és telefon fogságából, és meg kell mutatni, hogy micsoda tehetségek vannak ebben az országban.

Köszönöm a riportot, ha egy kicsit sok vicc csúszott bele, azt nézzétek el nekem, de humor nélkül nincs élet! Hajrá LABDARÚGÁS!!!

Szeretettel: Faragó Zoltán

 

Szécsi József